Ha az utcán sétálva megkérdezné valaki, hogy mely bandák jutnak eszembe, ha női énekhangra építő hard rockról van szó, egyértelműen a Halestorm – The Pretty Reckless – Dorothy hármasa jutna eszembe. Mi a közös e három zenekarban? Mindhárom fókuszában az énekesnő áll, az ő hangja, kisugárzása, imázsa. Mindhárom amerikai, ez hangzásban, stílusban sokat jelent. És mindhárom dögös, énekelhető hard rockot játszik.
A három közül a legnagyobb népszerűségnek egyértelműen a Halestorm örvend. A bandát tinikorukban alapító Hale testvérek (Lzzy: gitár, ének; Arejay: dobok) stabilan a felszínen tudtak maradni a 2009-es debüt óta, nagyjából egységes színvonalú lemezek és energiadús koncertek révén. Kereskedelmi szempontból legsikeresebb albumuk a 2012-es The Strange Case of… volt, mely az USA-ban platinalemez lett több mint egymillió eladott példánnyal, a róla kimásolt single, a Love Bites (So Do I) pedig még egy Grammy-díjat is ért. Számomra azonban a 2015-ös Into the Wild Life és a 2022-es Back from the Dead jelentette eddig a minőségi csúcsot, bár
igazából mindegyik kiadványon lehet találni remek dalokat.
Lzzy-nek eszméletlen erős rockhangja van, karizmája, energiája gyakorlatilag bármelyik nótát elviszi a hátán. A zene is szórakoztató, de az igazat megvallva ez a sztori Lzzy képességei miatt működik, és ezzel a banda is tisztában van. Lzzy jelentőségét nem szabad alábecsülni a rockszíntéren: elég csak kiemelni, hogy a július 4-én tartott Black Sabbath-búcsúkoncerten ő volt az egyedüli hölgy a fellépők között.
Három év szünet után ismét nagylemezzel jelentkeztek Hale-ék: a friss, hatodik album Everest címmel jelent meg augusztus 8-án. A lemez dalait a georgiai Savannah-ban rögzítette az együttes, a leginkább country/americana munkáiról ismert Dave Cobb producer felügyelete mellett. A munkálatok az énekesnő szerint a korábbiakhoz képest spontánabban zajlottak, kevesebb demózással és több élő rögzítéssel, szabad, laza hangulatban.
Lássuk, mit alkottak hát hatodik alkalommal amerikai rockereink.
A lemezindító Fallen Star enyhe patetikussága miatt inkább utolsó számnak való anyag. Eleinte vegyes érzéseket keltett bennem: az indító riff és a verzék metálos hangulata tetszett, a nagyívű refrén és a számot záró, kicsit öncélú riffelgetés már kevésbé. Mindezek ellenére működik a nóta, szépen épített, borzongató hangulattal. A soron következő lassú, szintén baljós hangulatú, keserédes ars poeticának is tekinthető Everest már egyből hat: Ghostra hajazó gitárokra épített verzék, erős refrén – stabil metáldal.
A Shiver is bivalyerős ballada, fülbemászó refrénnel – minden erőlködést nélkülöz, lazán, de emlékezetesen győzi meg a hallgatóságot. A Like A Woman Can dögös keringője ütős, groove-os, magával ragadó, egyből megjegyezhető dallamokkal – újabb telitalálat. A boszorkányos hangulatú Rain Your Blood on Me, bár középtempós dal, felrázza a szerelmes-szomorkás hangulatot kiállós, közönségénekeltetős refrénjével és metálos (szinte már maidenes) gyorsulásával –
számomra ez a lemez egyik csúcspontja.
Az album első felét záró Darkness Always Wins kissé lebutított balladáját a nóta második, zúzósabb fele menti meg – az előző számhoz képest nagy a kontraszt, az öngyújtóval integetős atmoszféra a szám címe ellenére inkább megtöri az eddig szépen vitt sötét dinamikát.
A Gather the Lambs fülbemászó de sablonos dallamokat hoz, a WATCH OUT! viszont végre berúgja a motort, és felvillantja a banda védjegyének számító vad, tomboló hangzást.
A Broken Doll ismét egy B-oldalas szerzemény, meglehetősen tinis hangulata van
– szerintem akár le is hagyhatták volna a lemezről. A Malakian-iskolából hozott gitárokra és dinamikára alapozott K-I-L-L-I-N-G viszont őrülten szalad végig a hallgatón, kifejezetten kemény nóta, legalábbis Halestorm-skálán mérve. Lzzy minden frusztrációját és dühét kiadja még a komótosan induló, de aztán zúzásba merülő I Gave You Everythingben, végül egy szirupos nosztalgikus balladával búcsúzik, a How Will You Remember Me? formájában.
Az Everest elődeihez képest komorabb, sötétebb, érettebb, introspektív mondanivalóval és komolyabb hangvétellel. Nyilván ezúttal is megvannak a Halestormra jellemző pörgős pillanatok, de az anyagon sorakoznak a borongós, lassabb tételek, melyek eddig nem igazán voltak jelen Lzzy-ék repertoárjában. Emellett
mintha a szólóknak is nagyobb teret engedtek volna:
Joe Hottinger magabiztosan díszíti a dalokat gitárjátékával. Jól áll ez a váltás nekik, és abszolút természetes előrelépésnek érződik. Külön elismerés jár a borítóért is, ami szerintem magasan a legjobb az eddigiek közül – a fantasy-s kép a spanyol művész-duó Welder Wings munkája, és pontosan leképezi a dalok hangulatát.
A verdikt tehát a következő: a Halestorm egy kidolgozott, józanabb tónusú, de maximálisan szórakoztató rocklemezt szállított le 2025-ben. Egy kis nyitottság kell hozzá persze, az eddigi felhozatal könnyed, bulizós atmoszférája itt ugyanis csak nyomokban van jelen. De
megéri rászánni az időt, mert a dalok őszinték, érzelmesek, önazonosak,
más szóval valódiak, és ez egyet jelent a minőségi zenével. Érdemes lesz meghallgatni az új dalokat élőben is, a novemberi budapesti koncerten – már alig várom.
Halestorm: Everest, Atlantic, 2025.
Borítókép és fotók: a Halestorm Facebook-oldala
